“Jobb félni a bárányoktól, akik élén oroszlán áll, mint az oroszláncsordától, amit bárány vezet.”

Idézte Nagy Sándor ókori görög hadvezért Párizsban élő indiai barátom, Mithun, hétvégi, nálam tett látogatása során, amikor arról kérdeztem, szerinte ki a jó vezető. Menedzsment tanácsadóként, coach-ként és alkalmazottként láthatjuk mindkét verziót: hogyan visz sikerre jámbor csapatot egy kompetens, bátor vezető, és hogyan bomlaszt meg ütőképes csapatot egy olyan vezető, aki gyáva, önérdek vezérelt vagy inkompetens.

Mindkettővel találkoztam az elmúlt 18-20 évben. Megtapasztaltam, milyen volt az energiája annak a vezetőnek, aki „jöttem, láttam, győztem” hozzáállással hozta ki a legjobbat a csapatából – csakhogy a római hadvezért, Julius Caesart is idézzem, – és milyen volt az, akire sokkal inkább a „jöttem, láttam, romboltam” volt az igaz, aki szétzilálta mindazt, amit az előd ügyesen felépített. A jó vezetőt megtapasztalt csapat így sérülékenyebb. Ha a csapat főleg a vezető miatt volt sikeres, akkor egy soron következő gyenge vezetővel pár hónap alatt szétesik.  

Az agilis szemlélet egyik sarokpontja pont ezért az, hogy formálódjon úgy a csapat, hogy vezető nélkül is ütőképes legyen. Rugalmas és hatékony csapat vezetővel – vagy anélkül. És ebben rejlik az egyik legnagyobb kihívás is. Azok, akik hagyományos vezetőként működtek eddig, nehezen képzelik el, vagy fogadják el, hogy nélkülük is remekül megy a szekér. Ezért kell a vezetői csapattal kezdeni minden agilis transzformációt. Ha ők nem hisznek abban, hogy a csapatok felhatalmazása eredményes lehet vezetők nélkül is, akkor nem érdemes hozzá se kezdeni.

Talán az afrikai busmanoktól tanulhatunk valamit. Legújabb genetikai vizsgálatok szerint ez a népcsoport él leghosszabb ideje a Földön: 150.000 éve ugyanazt a gyűjtögető-vadászó életet élik. A kutatókat érthető módon izgatja, mi lehet sikerük titka. A busmanok egyik ismérve, hogy elzárkóznak a közösségi hierarchiától, nincsenek formális vezetőik, „mindenki egyenlő”: a nők és férfiak egyenlő döntési jogkörrel rendelkeznek, a gyerekeiket nem egymás ellen versengő játékokra tanítják, az időseket szeretettel, de nem kitüntetett figyelemmel kezelik. Visszaszorítják a hencegő, fontoskodó, önmagát másoknál többre tartó egyéneket. Emiatt a legsikeresebb vadászok egy idő után háttérbe vonulnak, hogy másoknak is adjanak esélyt és lehetőséget a sikerre.

Együtt vadásznak, csapatokban. A túlélés egyetlen esélye, hogy a levadászott húst egyenlő arányban osszák el egymás közt. Az egyenlőséget úgy érik el, hogy – finoman mondva – megtörik a vadász túlzott önbizalmát. Miközben jóízűen majszolják az antilop húsát, félvállról odavetik neki, hogy „na jó, de nagyobbat is lehetett volna szerezni”, „ez igazából nem is olyan finom”. 50 évvel ezelőtt egy busman a következőképp magyarázta ezt el Richard B. Lee kanadai antropológusnak:

Amikor egy fiatal busman sok húst hoz vadászatból haza, azt gondolja, ő egy nagy ember, “vezér” – és a többiekre úgy néz, mint alábbvalóira. Ezt nem tudjuk elfogadni… Ezért mondjuk azt neki, hogy vacak a hús, amit hozott. Ily módon hűtjük a szívét és tesszük őt nemesebbé”.

Álljon itt végül egy remek felvétel 2018-ből, amely a kenyai dorobo népcsoport “vadászait” mutatja be, hogyan dolgoznak csapatban és hogyan működnek együtt az élővilággal úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Ha esetleg éhes oroszlánokkal találkozunk, érdemes megfogadni Gordon Buchanan dokumentumfilm készítő tanácsát, aki elárulta az afrikai vadászok titkát: „Állj egyenesen, sétálj céltudatosan és tökéletes magabiztossággal, és semmi jelét ne mutasd a gyengeségnek.”

Csak erős idegzetűeknek.

2019.09.30

Fotó: Pixabay

Copyright © Czifra Julianna – Minden jog fenntartva!