Egyik nagyra becsült mentorom révén jutottam el egy rendkívüli szakmai fórumra 2019 októberében, ahol mintegy 60 diák, oktató, kutató és üzleti szereplő beszélgetett arról, hová tart a természettudományos oktatás jövője Magyarországon, milyen problémákkal kell szembenézni az oktatás és tanárutánpótlás terén, és hogyan állítható meg a korábban világszínvonalú természettudományos oktatás hanyatlása Magyarországon.

A fórumra mentorom iránti tiszteletből és kíváncsiságtól hajtva mentem el, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy milyen méretű problémákkal nézünk szembe, és hogy van-e egyáltalán probléma. 25 évvel ezelőtt, amikor egy vidéki kisvárosban érettségiztem, még távolról sem volt ilyen méretű gond, a szigorú matematika, fizika és kémia oktatás nemcsak kitörölhetetlen, önbizalmat csonkító nyomokat hagyott bennem, hanem lehetővé tette a kiemelkedő tehetségek kibontakozását is. Az egyik gimnazista osztálytársam, dr. Nagy Miklós – akit nemes egyszerűséggel Einsteinek becéztünk az osztályban – intelligens fluoreszcens molekulák fejlesztéséből és vizsgálatából doktorált 28 évesen, és ma az MTA Kémiai Tudományok Osztályának egyik legfiatalabb tagja.

A „természettudományos oktatás jövője” szakmai műhelyt egy olyan alapítvány szervezte, amelyet Holtzer Péter közgazdász hozott létre a természettudományok felkarolására, barátja, a Fazekas gimnáziumban matematikát tanító, fiatalon elhunyt Szabó Szabolcs után elnevezve. Az alapítvány célul tűzte ki 2017-ben, hogy továbbviszi Szabó Szabolcs természettudományos oktatás terén elindított örökségét. Így többek közt komplex természettudományos versenyeket szerveznek általános iskolások számára, „Szabó Szabolcs Természettudományos Vándorkupa” néven, illetve pályázati lehetőséget biztosítanak a természettudományos egyetemisták külföldi konferenciákon való részvételéhez. Szabó Szabolcs nevét fémjelzi továbbá az általa létrehozott Kémia Mobillabor kezdeményezés, aminek az a célja, hogy mozgatható labor segítségével kisebb vidéki iskolákba is eljussanak a gyerekekhez a kémia kísérletek.

A szakmai fórum arra hívta fel a figyelmet, hogy veszélyeztetve van a jövő generációjának magas színvonalú természettudományos oktatása, hiszen nincs megfelelő tanári utánpótlás Magyarországon. Nem kérdés, több kis Einsteinre van szükségünk itthon, így e cikk megírásával magam is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy erre ráirányítsuk a figyelmet.

Az alábbiakban a műhely díszvendége, dr. Csapó Benő professzor nyitóbeszéde található, aki MTA doktori fokozatú, Prima Primissima díjas neveléstudományi kutató, a Szegedi Egyetem Oktatáselméleti Kutatócsoportjának vezetője, eredetileg kémia-fizika szakos középiskolai tanár.

Köszönöm Péternek mindazt, amit annak érdekében tett, hogy ma így együtt legyünk!

Ez a 43. tanév, amit egyetemi oktatóként a Szegedi Tudományegyetemen elkezdek, 43 éve tanítok tanár szakos hallgatókat.

A 70-es években a magyar természettudományos és matematika oktatás a világ élvonalába tartozott, és a 80-as években már mi voltunk a legjobbak természettudományból. Ennek legfőbb oka az volt, hogy nagyon jó minőségű természettudományi tanárok tanítottak a magyar iskolákban, a tanári pályára való kiválasztás magas színvonalú volt, a népesség legintelligensebb 3 %-ából kerültek ki a pedagógusok, akik nagyon komoly természettudományos képzésben részesültek.

Jómagam kémia-fizika szakos tanárként végeztem Szegeden, és megjegyzem, hogy amikor negyedévesek voltunk, készítettünk egy szöveget az egyetem vezetőinek, aminek az volt a címe, hogy „Az egyetemen folyó kémia-fizika oktatás problémája”, tehát akkor is voltak már problémák, de azóta a problémák csak tovább fokozódtak.

A közoktatás egy bonyolult rendszer, ami olyan, mint egy élő biológiai rendszer: ha valamilyen ponton megjelennek a betegségek, akkor annak kialakulnak az áttétei is. Az oktatási rendszerben a problémák nem ott keletkeznek, ahol aktívan láthatóvá válnak, és a beavatkozásoknak megvannak a maga kockázatai és mellékhatásai.

Nagyon sok ponton kellene beavatkoznunk. Strukturális, rendszer-szintű problémák vannak, amikben lehet tüneti kezeléseket alkalmazni, vissza lehet menteni néhány tucat fiatalt a természettudományos tanításba, de az lenne a dolgunk, hogy magával a rendszerrel foglalkozzunk, és rábírjuk a közoktatási szereplőket, hogy a témával foglalkozzanak, valamint meg kell találni azokat a személyes kapcsolatokat, nagyobb hatású szereplőket is, például a vállalati szektorban, akiknek elemi érdekük, hogy Magyarországon legyen elegendő természettudományos végzettségű fiatal.

Rengeteg beavatkozási lehetőség van. Az óvodával kezdeném, mert a világon több országban is, így például az Egyesült Államokban, a természettudományos oktatás alapelve az óvodával kezdődik, és onnan halad végig a 12 évfolyamos közoktatásra. Nálunk az a probléma, hogy nem figyelünk oda eléggé az óvodára, pedig ott alakulnak ki az alapvető attitűdök. Ugyanezt lehet elmondani az alsó tagozatra is. Ezek a területek ma Magyarországon nagyrészt kihasználatlanok más országokkal összehasonlítva. Az összehasonlításokat végző OECD jelentésekben naprakészen látjuk, hogyan állunk ebben a tekintetben.

Felső tagozatban azonban túl hamar megtörténik a természettudományos diszciplínák bontása, kémiára, fizikára, biológiára, amik között nincsen összhang. Régóta figyeljük a diákok természettudományos tárgyak tanulásával kapcsolatos attitűdjeit és fájó szívvel látom, hogy a fizika és a kémia holtversenyben van a „legutáltabb tárgyak” listáján. A matematika már a középmezőnyben van a nyelvtannal együtt, míg a biológia picit a középmezőny felett, legmagasabban az idegen nyelvek és a történelem áll.

Nem tudom megállni, hogy ne utaljak Pollák György matematikusra, aki egyik könyvének bevezetőjében azt írja, hogy már az általános iskolában megtanulják a gyerekek megutálni a matematikát, aztán matematika tanárok lesznek és ezt az utálatukat fogják továbbadni tanárként a következő generációnak.

Tehát nem elég csak a kognitív szférára koncentrálni, tudni kell azt, hogy meg kell szerettetni a tantárgyat a gyerekekkel. Meg lehet érteni azt is, miért nem szerethető a fizika és a kémia: a tankönyvek taníthatatlanok, értelmetlen mondatok vannak benne, és nagyon rövidek azok a szövegek, amelyek az egyes kísérletekről szólnak. Probléma van továbbá az óraszámmal is, ami mind a 12 évfolyamban alacsonyan van. Az OECD jelentés szerint azon országok közé tartozunk, ahol a természettudományos tárgyakra viszonylag alacsony óraszámot szánunk, és ez a szám az elmúlt évtizedben tovább csökkent. Ebben az óraszámban már nem lehet normálisan természettudományokat tanítani.

A tanítás módszereivel is nagyon nagy probléma van, áttörhetetlennek tűnik a fal. Több olyan Európa Uniós projektben is részt vettünk, amelynek az lett volna a célja, hogy a kutatás alapú természettudományos tanítást elterjesszük, amire az EU 60 millió eurót szánt, de Magyarországról lepattannak ezek a programok. Legutóbb egy összeurópai programban vettünk részt, amiben mi vezettük az egyik munkacsomagot. Amikor a végeredményt bemutattuk Brüsszelben, akkor a török kollégák egy egész delegációval voltak jelen, majd miután hazamentek, egy nagy nemzeti napilapban egy egész oldalas riport jelent meg a török részvételről ebben az európai programban, a miniszterelnökük kiemelte, hogy “tessék alkalmazni a megszerzett tudást és tapasztalatot, hiszen óriási pénzeket fektettünk bele”. Magyarországon nem tudjuk, hogyan lehetne bármit is tenni, elakadunk mind a természettudományos kutatás, mind pedig a tanárképzés területén.

A középiskolákban igen nagy probléma a korai szelekció, és nagyon nagy gondok vannak a pályaorientációval is, nem igazán tudják a fiatalok mit lehet kezdeni a természettudománnyal általában. Az egyetemi tanárképzés is alapvetően problematikus, széttagolt, nagyon sok intézmény foglalkozik pedagógusképzéssel. Összehasonlításképp el szoktuk mondani, hogy Magyarország 4 helyen képez orvosokat világ-színvonalon és több mint 30 különböző helyen képezünk pedagógusokat meglehetősen gyenge színvonalon. Már tizenéve javasoltuk, hogy vonjuk össze a pedagógusképzést 4 nagy egyetemre, 4 egyetem mindent el tudna látni, és ott fel lehetne építeni a tudományos műhelyeket, lehetne mögé tudományos hátteret tenni.

A legnagyobb probléma, hogy amikor a bolognai folyamatra áttértünk, elveszítettük a természettudományos tanárjelölteket, az egyetemek ekkor leépítették a szak-módszertani oktatást, és a 3 nagy komponensből, a pedagógia-pszichológia, a szakmódszertan és a diszciplináris tárgyak közül, ma sem a szakmódszertan, sem a pedagógiai pszichológia nincs abban a helyzetben, hogy nemzetközi szintű tudással lássa el a fiatalokat. Országos szinten vannak persze műhelyek, kutatók, kitűnő oktatók, azonban nincs olyan tömeg, amely ezt az egész feladatot el tudná látni.

A természettudományok tanításának a kutatásával is nagy probléma van. A jó hír az, hogy az Akadémia elnöke néhány éve kiírt egy tantárgy-pedagógiai kutatási programot, és 200 millió forintból 19 kutatócsoport indult el, többek közt természettudomány tanítással foglalkozó kutatócsoportok.

Tehát az óvodától a PhD-ig rengeteg beavatkozási pontunk van, amivel érdemes foglalkoznunk. Köszönöm szépen a figyelmet!

A “Természettudományos Oktatásért Szabó Szabolcs Emlékére Közhasznú Alapítvány”-ról itt lehet bővebben olvasni: http://sz2a.hu/

Copyright © Czifra Julianna – Minden jog fenntartva!

Nyitóképen: Prof. Dr. Csapó Benő

2019.10.15