E nagyszerű könyvre az egyik pszichológia szakos tanárom hívta fel az ősszel a figyelmet, holott nem új a mű. Csíkszentmihályi a 90-es évek elején interjúvolt meg 90 nagy kaliberű tudóst, üzletembert és művészt, – köztük 14 Nobel-díjast, a költő Faludy Györgyöt és a 20. század egyik legnagyobb bankvezérét, John Reed-et -, és a mélyinterjúkat elemezve vont le izgalmas következtetéseket arról, mi az a „titokzatos folyamat”, amely lehetővé teszi, hogy új gondolatok, ötletek, és felfedezések szülessenek a világon.
Csíkszentmihályi könyvén átvonul az európai szellemtörténet elmúlt 500 éve. A reneszánsz mesterek és tudósok alkotásaitól kezdve a 20. század nagy tudományos felfedezéséig bezárólag kultúránk legkiemelkedőbb alkotóinak munkásságát a „kreativitás” címszó alatt mutatja be, azt kutatva, fejtegetve, mi teszi lehetővé, hogy valaki maradandót alkosson. Jóllehet a világ összes kultúrájában korábban az istenek kiváltsága volt teremteni, ma már ez megadatik az embernek is, hogy kreatívan teremtsen, azonban a szerző szerint ez nem feltétlenül veszélytelen, tudni kell élni a kreativitás mindent elsöprő erejével.
Csíkszentmihályi megkülönböztet kis k-val és nagy K-val írt kreativitást. A nagy betűs Kreatív ember az, aki munkájával jelentősen megváltoztatja a kultúránkat, és történelmünket, olyan egyéniségek, mint Leonardo da Vinci, Einstein, Edison és Freud, illetve az összes Nobel-díjas tudós és művész. A szerző abból indul ki, hogy a kreativitás egy társadalmi konstrukció, és rendszerszintű jelenség, azaz nem az egyén egyedüli érdeme. Más hozzáértő emberek nélkül a kreativitás önmagában nem létezik, szükség van olyan szakértőkre, akik kreatívnak, újnak, érdemlegesnek minősítenek egy munkát, művet vagy felfedezést.
Szerinte túlzott leegyszerűsítésnek tűnik az a kijelentés, miszerint Einstein fedezte fel a relativitást, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt is, hogy mennyire szükség volt a kor társadalmi, társas és intellektuális közegére is ahhoz, hogy megértsék felfedezését és elmélete elterjedjen.
Milyen a Kreatív ember?
A szerző szerint nincs olyan egyedi személyiségvonás, ami kreatívvá tenné az egyént, sokkal inkább a szerencsés véletlenen múlik az, hogy elfogadják az illető által létrehozott újdonságot. Az számít, hogy jókor, jó helyen van-e. Ugyanakkor fontos az is, hogy az illető kellően felkészült legyen a saját szakterületén ahhoz, hogy a szakértői kör kreatívnak ismerje el az eredményeit.
Ami viszont az összes kreatív egyénnél jellemző az az, hogy nagyon élvezik azt, amit csinálnak, flow-t élnek át munkájuk közben, és a tevékenység önmagában örömteli és jutalmazó, azaz nem a hírnév, a pénz vagy a siker motiválja őket elsősorban. Fontos az is, hogy a kreatív személy gyorsan alkalmazkodó, rugalmas, kitartó legyen, akit az akadályok inkább inspirálnak, mint megakasztanak. Nem utolsó szempont az sem, hogy milyen kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik valaki, azaz hozzáfér-e a szakterülete legprominensebb szakértőihez.
Jellemző még ezekre az egyénekre, hogy az átlagemberhez képest sokkal erősebb figyelmi kapacitással bírnak, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magas szinten ismerjenek meg egy szakterületet. Sikeresebben ki tudják iktatni figyelmükből a hétköznapi teendőket, és csak arra koncentrálnak, amire érdeklődésük kiterjed.
Nincs ugyanakkor egyértelmű ok-okozati kapcsolat gyerekkor és sikeres kreatív felnőtt-élet között. Ugyanannyira igaz az, hogy valakit a frusztrált gyerekkorból való kiemelkedés ambicionált, mint az, hogy megfeleljen az ingerekben gazdag, támogató családi háttérnek. A megkérdezett tudósok és művészek közt vagy kimagaslóan jó háttérből, vagy túlzottan nélkülöző családokból voltak a legtöbben. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy legkevesebb arányban azok voltak a megkérdezettek közül, akik átlagos és „kényelmes” középosztálybeli környezetben nevelkedtek, feltételezhetően azért, mert ezekben a családokban kevésbé hajtja a gyerekeket az, hogy kiemelkedő teljesítményt érjenek el.
Jókor, jó helyen
Az időnek, a korszellemnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy hogyan alakul a kreativitás megítélése. Mert hiába volt zseniális Bach zenéje, ha kortársai nem tudták azt értékelni, míg élt, és 200 évnek kellett eltelnie, hogy Mendelssohn felfedezze és bevezesse őt a köztudatba. Ez a példa is a rendszermodellt erősíti, miszerint mindig kell, legyen egy kompetens értékelő, aki díjazza az adott munkát, felismeri annak fontosságát és biztosítja azt, hogy szélesebb körben is ismertté váljon.
Tehát fontos az időzítés, hogy a dolgok beérjenek. A szerző az olasz reneszánsz időszakával világítja meg ennek fontosságát, ahol a művészetek pazar felvirágzása azzal kezdődött, hogy az olaszok mintegy 1000 év után újra felfedezték az ókori Róma építészetét és szobrászatát, és ezzel véget ért a „sötét középkor”. Firenze mesés katedrálisa, a Santa Maria del Fiore 80 évig kupola nélkül nyitva állt az ég alatt, mert senki sem tudta, hogyan kell a tetőszerkezetét megépíteni, holott a város leggazdagabb kereskedői készek voltak fizetni érte. Majd a humanista tudósok érdeklődését felkeltette a római Panteon kupolája, amit történetesen a firenzei építész, Brunelleschi is megvizsgált, majd ez alapján benyújtotta gyönyörű kupolájának tervét a város elé. A mű aztán tovább inspirálta Michelangelo-t is, aki ez alapján megtervezte a Szent Péter-bazilika kupoláját. Tehát Firenze Kreatív egyéniségeinek Kreatív munkái sok tényezőnek tudhatók be: kellett, hogy itt éljenek a középkori Európa leggazdagabb kereskedői, kellett az ókori Róma felfedezése, és kellettek a város vezetői, akik „Új Athén”-ná akarták Firenzét átépíteni.
A dolgok együttállására egy másik jó példa az is, amit a kutatásban megkérdezett tudós nők egyöntetűen állítottak: ha a második világháború nem vitte volna ki a férfi tudósokat a frontra, az egyetemek nem várták volna őket tárt karokkal a megüresedett kutatói székekbe. Tehát a nők megjelenése a tudományban egy háborúnak volt köszönhető…
Hogyan legyünk kreatívak a hétköznapokban?
Csíkszentmihályi mintegy 25 javaslatot tesz arra a könyv végén, hogy a hétköznapi ember miképp tudja kreativitását fejleszteni, és életminőségét megváltoztatni, ahhoz, hogy egyre több örömteli élményben részesüljön.
Javaslatot tesz arra, hogyan fejlesszük magunkban a kíváncsiságot és nyitottságot a körülöttünk lévő dolgokra és jelenségekre, hogy meglássuk bennük a „világ fenségességét”, valamint hogyan segítsük elő az elme rendezettségét, hogy minél több flow-ban részesítsük magunkat. Alapjáraton ugyanis az elmére a rendezetlenség, a káosz, és véletlenszerűség a jellemző, amelyet csak fókuszált, koncentrált tevékenységekkel lehet mederben tartani. Az állandóan elkalandozó, fókuszálatlan elme kordában tartása eredményezi végül a hétköznapokban a „flow”-t, az örömteliséget, a belső, önjutalmazó megelégedettséget.
A kreatív problémamegoldó énünket pedig úgy fogjuk tudni erősíteni, ha elkezdjük magunkat alaposabban megfigyelni, ha problémába ütközünk, hogy megértsük mi az, ami bánt, ami foglalkoztat bennünket. Működőképes megoldást akkor találunk problémáinkra, ha alaposan feltártuk a probléma természetét, és konkrétabban meg tudjuk azt fogalmazni, miközben teret adunk annak is, hogy kísérletezzünk a különféle megoldási lehetőségekkel, ötletekkel.
Mindez azonban nem feltétlen vezet el a nagy Kreativitáshoz, ahhoz nagyon sok szerencse kell, hogy egy szakterület is együttműködjön velünk, és hozzáadódjunk a kultúrához. Az általa javasolt gyakorlatok arra mindenképp jók, hogy kreatívabban és teljesebben éljük meg az életünket, és mások is felismerjék személyiségünk egyediségét.
„A szerencsének óriási szerepe van abban, hogy kinek a k-jából lesz nagybetű. Azonban ha saját egyéni életében nem tanul meg az ember kreatívvá válni, annak az esélye, hogy a kultúrához hozzájáruljon valamivel, még közelebb esik a nullához. És a végső elszámolásnál nem az számít igazán, hogy hozzákapcsolták-e a nevét egy elismert felfedezéshez, hanem hogy teljes és kreatív életet élt-e.”
2019.12.10
Copyright © Czifra Julianna – Minden jog fenntartva!