Szophoklész drámája, Antigoné, 2500 évvel ezelőtt íródott, azonban mint megannyi örökség az ógörög világból, ez is aktualitással bír. Az alábbiakban egy rokon és barátnő, Czifra Vera 16 éves lányának, Magyar Millának a gimnáziumi dolgozatát adom közre, aki a két főhős, Antigoné és Kreón gőgös, nagyravágyó jellemrajzán keresztül tűpontosan mutatja be a hübrisz jellemzőit. Mint vezetőfejlesztőt, évek óta foglalkoztat az ókori görögök hübrisz fogalma: az elbizakodott, gőgös, másokat megszégyenítő és megalázó, hatalmát és saját igazát kikényszerítő vezető jelleme. Az ókori Athénban ezt a fajta viselkedést a “hübrisz-törvény” szabályozta: nyilvános büntetéssel sújtották azt, aki megsértette a társadalmi rendet. Rosszabb esetben a bosszú istennőjére, Nemesziszre bízták a megtorlást, ahogy az Kreón király tragédiájának végkifejletében is látható.

A történet szerint a thébai király, Kreón hazaárulással vádolta leendő menye, Antigoné fiútestvérét, Polüneikészt, így nem engedte, hogy eltemessék, ami az ókori görögöknél a halott meggyalázásának számított. Antigoné szembeszegül Kreon akaratával, és eldönti, megadja testvérének a végtisztességet és saját maga temeti őt el. A zsarnok Kreón halálbüntetéssel díjazza Antigoné tettét, holott a vak jós, Teiresziász, figyelmezteti a királyt, súlyos következménye lesz annak, ha ezt keresztülviszi. Kreón hiúsága megakadályozza őt, hogy időben visszavonja könyörtelen döntését: Antigoné a sziklabörtönben öngyilkos lesz, aminek hírére a vőlegénye, Kreón fia, Haimón is megöli magát. A két fiatal halálának hírére végül Kreón felesége, Eurüdiké is öngyilkos lesz.

Lehet-e szembeszegülni egy király akaratával, ha az emberi hiúságból és gőgből ered? Egy királynak, mint legitim uralkodónak, joga van-e bármilyen törvényt hoznia, mondván, hogy az ország érdekeit szolgálja? Tudja-e biztosan, mi szolgálja országa érdekeit? Vannak-e olyan társadalmi törvények, amelyek érvényesebbek egy király döntésénél is? És végül, hős-e Antigoné, vagy őt is elvakítja a nagyravágyás hübrisze? Milla dolgozata különleges olvasata az ókori műnek: ahogy Kreón, úgy Antigoné se vette időben észre, hol van tetteinek határa.

Magyar Milla: A vér nem válik vízzé – Antigoné és Kreón bűne

Fogalmazásom a Szophoklész: Antigoné-ban előforduló hübrisztikus viselkedést mutatja be, ami a tragikus főhősökre, Kreónra és Antigonéra – bár más köntösbe bújtatva – egyaránt jellemző. A „hübrisz” nagy gyakorisággal fordul elő az antik tragikus gondolkodásban, ezáltal a drámákban is, és e rettentő bűn alól az említett mű középpontjában álló két szereplő sem mentes. A jó és a rossz harca, ahol a „jó” ugyanúgy bűnös, és tetteiért meg kell fizetnie.

A bonyodalom előzményeiben Kreón, a zsarnok király elrendeli, hogy tilos eltemetni Polükeinészt, ezzel állást foglalva a két harcoló fél egyik oldalán. Nem fél az íratlan törvények és a hagyomány ellen rendelkezni, mert büszkesége távol tartja attól, hogy józanul ítélje meg a helyzetet. Ebben az elvakultságában nem hagyja magát eltántorítani döntésétől, hiszen ő a király, megkérdőjelezhetetlen, hogy neki van igaza.

A későbbiekben megismerteti gondolatait a jó uralkodóról, az ország vezetésének helyes módjáról, és így tiszta képet kaphatunk jelleméről is:

„S ki a hazával szembefordul, az nekem sosem lehet barátom, mert tudván-tudom, hogy egyetlen mentő hajónk van csak: hazánk;”

A megsértett király, akinek a legfontosabb a haza és az állam sorsa, és mind cselekedetei, mind gondolatai középpontjában az ember áll. Nagyra tartja saját uralkodói nagyságát, és elvárja, hogy az alattvalói is így tegyenek.

Az érme másik oldalán láthatjuk a „hős” Antigonét, aki szembeszáll Kreón igazságtalan törvényével. Ő a felsőbb hatalom, az istenek szavának követője, a kulturális hagyományok tisztelője. A bonyodalmat ő kezdi meg, mikor ellenszegülve a parancsnak és nővére tanácsának, „eltemeti” (homokkal lehinti) testvére holttestét. Tettét büszkén vállalja, és még a haláltól sem riad meg, sőt, szinte megváltásként tekint arra: „Érte halnom: szép halál.”

Az Antigoné – konfliktusos dráma lévén – középpontba helyezi a két fél ellentétét: Kreón és Antigoné érveit és világszemléletét. Kreón tipikus mintája a hübrisztikusan viselkedő egyénnek, hiszen nyíltan vállalja az isteni törvényeknek való ellentmondást. Nagy vonalakban beszél az emberek fontosságáról, miközben ő maga „istent játszik”, és ennek köszönhetően valójában nem törődik eleget embertársaival (ezt igazolja saját fia és felesége halála). Ezzel szemben Antigoné az égiek szava szerint él, és mégis az emberek javára törekszik (Polükeinészen is életét kockáztatva akart segíteni). Kreón számára az emberek, a nemzet a fontosabb, míg Antigoné számára az istenek és a kultusz, mégis a nép máshogy viszonyult hozzájuk. Mindketten bűnösök voltak, Antigonét azonban tisztelték és szerették, és (titkon) igazat adtak neki, Kreónt pedig gőgösen zsarnokoskodónak és gonosznak tartották (Kreón szerint a jó uralkodótól félt a nép, ezért bizonyos értelemben sikere volt).

Különbségeik ellenére a két személyre ugyanúgy jellemző a hübrisz – a gőg, a makacsság, az elbizakodottság. Már a dráma prologosza bemutatja Antigoné önfejűségét, ahol a nővérével folytatott párbeszéd során Iszméné érveit szinte figyelemre sem méltatja, és egyre csak saját igazát hajtogatja. Rá akarja venni Iszménét, hogy vele tartson, és az sem állítja meg, ha egyedül kell megtennie: „Testvéremért – s testvéredért! Ha nem követsz: magam teszem, de el nem árulom hitem.”

Nem hajlandó higgadtan átgondolni a helyzetét, ő akkor, abban a percben cselekedni akar, és hiába vezérli jó szándék, túl nagy bizalma van saját tettei igazában:

„Ha így  beszélsz,  csak  meggyűlöllek  érte  én, s  a  jó  halott  is  méltán  gyűlöl  érte  meg. Ne szólj  belé!  Hadd tűrje  el  bolond  fejem balvégzetét!  Nem törhet  úgy  a  sors  reám, hogy  elrabolja  fő  javam:  a  szép  halált.”

Kreónra szintén jellemző a hirtelen döntés: mikor Antigoné számonkérése során meggyőződött bűnösségéről, meggondolatlan módon halálra ítélte. Csakúgy, mint Antigonéval Iszméné, Kreónnal is folytatott (hevült) beszélgetést külső szemlélő. Először fia, Haimón próbálta észhez téríteni, aki elsőként felveti apjának az „egyetlen hibáját”, a hübriszt:

„De vesd ki lelkedből egyetlen balhited: hogy csak te ítélsz józan ésszel, senki más! Ki váltig vallja hogy csupán ő itt a bölcs, s agyát és nyelvét többre tartja bárminél, kisülhet arról véletlen, hogy mily üres. Akármilyen nagy szellemnek se szégyen az, ha tud tanulni, s fennhéjázva nem feszít.”

Kreón viszont hajthatatlan marad, hiába minden szó, törvényét nem másíthatja meg, mert a büszkesége és az önfejűsége nem engedné, és nem csak a szava értéke csökkenne, de a tekintélye is, ami számára fontos uralkodói jellemző.

Másodjára a mélyen tisztelt Teiresziász látogatja meg, aki aggasztó jóslattal érkezik. Vitájuk elején próbálja bizonyítani hűségét és segítőkészségét Kreónnak, aki viszont a jóst sikeres múltjának ismeretében is elvakultan csalónak nevezi. Az ítélőképességét elhomályosítja a gőg, és az érvekre már nem képes hallgatni. Teiresziász (akárcsak Haimón) próbálja megértetni a királlyal, hogy tévedni emberi dolog, de nem szabad engedni a büszkeségnek.

„Jól vedd  eszedbe  ezt,  fiam!  hiszen közös mindannyiunkban annyi, hogy tévedhetünk. De el nem  vész csapás  alatt  a  tévedő, —ha  bánja  vétkét, s hajthatatlan nem marad. Keménynyakúság mindig gyenge észre vall. Engedj azért  tilalmadból:  holtat  ne  bánts!”

Csakhogy Kreón magát már nem csupán embernek látja. Döntő fordulatot párbeszédükben Haimón halálának jóslata hoz, és a király apaként siet Antigonéhoz, hogy megakadályozhassa a tragédia bekövetkeztét.

A két személy büszkesége és gőgje meghozta a gyümölcsét. Antigoné felelőtlen módon ugrott a halálba, és nem volt tekintettel arra, hogy másokat is magával húzhat, Kreón pedig az őrület határán egyensúlyozik, és élete hátralévő részében a bűntudat mardossa majd. Azt kapták, amit megérdemeltek: Antigoné (bűne ellenére) eljuthatott arra a helyre, ahol az emberi törvények keze már nem nyúlhat utána, de csak a halál útján, Kreón pedig továbbra is a szavát megtartó, népet megfélemlítő uralkodó maradt, amiért a családja fizetett nagy árat.

Két ellentétes oldalt képviselő egyén, ellenkező akarattal, az egyik az isteni törvényeket, a másik az emberi törvényeket szegte meg. Mégis jellemükben megvan az a rokoni szál, hogy mindkettőjüket vezeti a gőg, az önfejűség, és tetteiket, saját személyükkel együtt nagyra tartják. A hübrisz, mint tulajdonság, közösen megvan bennük, mint ahogy közös a vérük is.

A címlapfotón Marie Spartali Stillman festménye látható (1884): Antigoné eltemeti testvérét, Polüneikészt