Az elmúlt másfél évben, amióta elkezdtem foglalkozni pszichológia tanulmányaim során a toxikus, pszichésen mérgező légkört teremtő vezetőkkel, többször kérdezték tőlem, honnan ered az érdeklődésem a téma iránt, hiszen egy ilyen nehéz témával „csak úgy” valaki nem foglalkozik! Csak úgy, valóban nem.

Halála előtt két nappal bent voltam édesapámnál a kórházban. Az intenzíven feküdt, a fájdalom miatt morfiumtól elkábítva, nyugodtan, mozdulatlanul. Becsukott szemmel találtam, már alig volt érezhető a lélegzete. 10 perc után hirtelen felnyitotta a szemét és nézett maga elé meredten. Kérdeztem, min tűnődik. „Kislányom, ő nyert, a Főnök nyert. Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Megvan még a gyár?”

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, 2 nap múlva seblázzal, fél lábbal, örökre nyugovóra tért.

Ki ez az „ő”, aki elkísérte aput a halálos ágyáig?

A hajdúdorogi ruhagyár fura ura – „Nagy elvtárs”.

Nagy elvtársról kisgyerekkorom óta hallok, 30 évig meghatározta családi életünket. Édesanyám hozzá ment vissza varrónőként dolgozni gyesről a 80-as években, apu 5 évvel később csatlakozott műszerészként. Rettenetes, lelket megnyomorító, egészséget tönkretevő évtizedek voltak ezek, szüleim leszázalékolva hagyták hátra a gyárat, ahol Nagy elvtárs mérhetetlen pusztításokat végzett azzal, ahogy az emberekkel bánt.

Sosem érintettem ezt a fájdalmas szeletét a családi múltnak, mígnem 2019-ben egy munkapszichológia órán először hallottam a toxikus vezetőkről. Valami ismerős érzés fogott el; felismertem, hogy ilyen vezető árnyékában nőttem fel: a pszichésen mérgező légkört teremtő, emberekkel kegyetlenül bánó vezetői stílus minden tekintetben illett a „főnökre”. A téma nem hagyott nyugodni, és még aznap eldöntöttem, hogy erről fogom írni a diplomamunkámat. Hajtott a vágy, hogy megértsem, miért van az, hogy egy vezető nem tud méltóan bánni a hatalommal, amivel a sors rövid időre felruházta őt.

Mi kell ahhoz, hogy a halálos ágyon is emlékezzen valaki egy Nagy elvtársra?

• Ha olyan a munkakörnyezet, ahol nincs semmi kontrol az első számú vezető felett, előbb utóbb visszaélhet hatalmával, kifordulva önmagából. Mivel senki nem ellenőrzi, egy idő után elkezdi azt érezni, bármit megtehet, úgy bánhat az emberekkel, ahogy akar. A dolgozók nem mernek ellene menni, hiszen akkor a munkájukat veszélyeztetik. Ki vannak neki szolgáltatva, főleg egy kisvárosi közegben, ahol kevesebb a munkalehetőség. A hajdúdorogi ruhagyár esetében is ez történt. A 200-250 varrónőnek és műszerésznek munkát adó gyár a nagymúltú Debreceni Ruhagyár kirendeltsége volt, amelynek irányításával a 80-as évek közepén a fiatal és ambiciózus Nagy elvtársat bízta meg a debreceni vezetőség. A gyár a rendszerváltást követően az elvtárs tulajdonába került, onnantól teljhatalmat élvezett.
• A dolgozókat pszichésen zaklató, önbecsülésüket romboló vezetői viselkedés nem egyből nyilvánul meg – a toxikus vezető hónapok, évek múltán mutatja csak ki a foga fehérjét. Gyakori az, ami Nagy elvtárs esetében is megtörtént: megnyerte magának az elején a szervezet hangadó emberét, mint “agitátort”, akinek az volt a feladata, állítsa maga mellé a többieket, hogy vezetőként könnyebben elfogadják őt. Aztán elkezdte kiépíteni a félelem kultúrát: elsőként rúgta ki ezt a férfit, akinek a kezdeti sikereit köszönhette. Innentől senki nem mert ellene felszólalni: ha ezt tette a hozzá lojális emberrel, akkor bármikor bárkire rákerülhet a sor.
• A félelem alapú, parancsuralmi stílusban irányító vezető besúgó rendszert alakít ki, és olyanokkal veszi körbe magát, aki őt nem kérdőjelezi meg, ha kell, rajtuk keresztül érvényesíti akaratát. Nagy elvtárs idővel olyan nőket emelt ki szalagvezetőnek, akik ugyanezt a vezetői stílust képviselték, mint ő. Egyik-másik női vezető olyan durván, megalázóan bánt a varrónőkkel, hogy ordibálásuk az udvarra kihallatszott. A náci táborokban volt ismert ez a jelenség: a németek kiemeltek pár rabot, akinek az volt a feladata, hogy kegyetlenül behajtsa bajtársain az utasításokat. Viktor Frankl bécsi pszichológus 3 évet élt túl embertelen körülmények közt a náci táborokban. Ezt írta emlékirataiban erről: „Nem az ütések okozta testi fájdalom az igazán bántó; a lélek fájdalma, azaz az igazságtalanság az, ami az ilyen pillanatokban valóban fáj az embernek”.
• A rosszindulatú vezető nem nyitott emberei véleményére, kritikáira, visszajelzéseire, aki nem ért egyet vele – ellene van: nyilvános megszégyenítés lesz az ára, végső esetben kirúgás. Ha nincs lehetőséged máshová menni, maradsz, annak árán is, hogy testileg-lelkileg lebetegszel. Nagy elvtárs lelket ütlegelő bánásmódja miatt számos nőről tudom, hogy idegileg tönkrementek, szivinkfartussal, gyermektelenséggel, ízületi fájdalmakkal, alvászavarokkal, magas vérnyomással, depresszióval fizettek azért, hogy megőrizzék állásukat. Táppénzre nem mehettek, mert elbocsátás várt rájuk. Így járt édesapám is. Évek óta szenvedett érelmeszesedett lábával, de állását féltve nem akart orvoshoz menni. Végül egy nap a főnök elé állt, hogy ki kell vizsgáltatnia magát, mert nem bírja tovább a fájdalmat. Nagy elvtárs válaszul kezébe nyomott egy borítékot, hogy útközben adja majd fel a postán. Mint kiderült, a szelvény egy új műszerész álláshirdetését tartalmazta, aki őt hivatott leváltani. Apu akkor ott, a megaláztatástól sújtva – 20 év munkaviszony után -, végleg feladta. Másnap befeküdt az érsebészetre, és soha többet nem tért vissza a gyárba.

2012-ben, a halálos ágyánál, nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Csendesen ültem mellette, szívfájdalommal, összetörten, hogy ezek voltak az utolsó gondolatai az életben – a gyár és a Főnök. Nem élhette meg, hogy elmondjam neki, halála után 2 hónappal Nagy elvtárs bezárta a gyárat, fiktív csődöt jelentett be, hogy ne kellessen azt a 9 varrónőt végkielégítésben részesíteni, akik a végsőkig kitartottak mellette.

44. születésnapomra szántam ezt az írást, ami eszembe juttatta József Attila alábbi versét. Ezzel üzenem Nagy elvtársnak: köszönöm, jól vagyok. Emlékezem.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

2020.10.20

Czifra Sándor (1955-2012)