A csodálatos zongorista házaspár, Simon Izabella és Várjon Dénes idén Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét állította középpontba a novemberi kamarazenei fesztivál keretében a Zeneakadémián. A műsoron szerepelt egy irodalmi est is, Mácsai Pállal, ahol a zenészpár interjút készített a Kossuth- és Jászai Mari díjas színésszel, egy lenyűgöző, rövid kamarakoncertet követően, amelyben Puccini Krizantémok című korai vonósnégyese csendült fel:

“Olvadékony viaszállapotban vagyok itt a Zeneakadémián most – a szecessziós hangulattól, Puccini zenéjétől -, ez a kedvenc helyem Budapesten, sokat voltam itt szerelmes.

Ami kevésbé érdekel, azt gyorsabban olvasom és kihagyásokkal, így nagy élmény, ha lelassulok egy műnél.

Egy előadás néződik, nem én nézem.

Apám sok zenét hallgatott, mert festő volt, ami magányos szakma. Nem szerette, ha nyüzsgünk körülötte, de a zene, amit hallgatott, átszűrődött a falakon. Schubertnél újabb zenét nem, és Vivaldinál régebbit nem hallgatott. Mozartot imádta.

A tehetség és szorgalom hiánya miatt nem zenéltem. Mindig szerepelhetnékem volt, az osztály bohóca is voltam, de ezt a tanárok félreértették és gyakran szerepeltettek, például versmondóként. Mivel se rajzolni, se zenélni nem tudok, maradt a színészet. A személyiségem huzatossága, átjárhatósága, hogy egyszer ilyen vagyok, másszor amolyan, tette lehetővé alkatilag, hogy színész legyek. Gyerekkorban dől el, mire lesz tehetségünk.

Megszállhatnak egy szerző gondolatai, de ez próbákon jön elő, főleg, ha ismeretlen a darab. Előadás után letesszük a darabot, mint a gyerek a kisautót, ami nem okoz benne lelki törést, ha meghallja a vacsoraszót.

Gyakran élünk át gyászt és tragédiát, játék közben megszabadulunk az ilyen irányú félelmeinktől. A Márió és a varázslóból Cipolla szerepének eljátszása után felszabadult, lebegős állapotba kerültem, mert ilyenkor a bennem lévő sötét anyag kiürült.

Egy idő után elkezd működni a játék dinamikája, ami kiragad a valóságból. A színház egy mágikus tér, ami a gyászból is kiragad. Sokat kér tőlünk, de ad is. A privát oldalunk színészként deficites. Ez egy bonyolult asszony, Thália.

A színész nem a szöveget tanulja meg, hanem a színpadi szituációt és a színpadon zajló viszonyokat. Ehhez jön hozzá a szöveg. Amit kimondunk a színpadon, az csak a jéghegy csúcsa, ezek a szavak, mondatok a mélyben összeforrnak. Átvesszük egymás belső mozgását. Ez egy tánc, ami mindig jelen van a színészek között. Ez az osztott figyelem képessége, miközben megtartjuk a kristálytiszta tudatosságunkat is. A társulati színház előnye pont ez, mindent tudunk a másikról, ösztönvilágát, rezdüléseit ismerjük. Ilyenkor mer az ember rossz lenni, nem védekezik.

A rendezés és színészet egyben van. Shakespeare színész, rendező és író is volt, ahogy Molière is. Ez természetes dolog. Ha engem rendeznek, az nem zavar, de mások félve nyúlnak hozzam, vagy pusztító agresszió jön a rendezőtől, és ekkor el kell vele beszélgetni, hogy ez egy közös alkotás. Egy jó rendező tudja, hogy egy idő után a színész jobban ismeri a szerepet. Ez olyan, mint amikor kinyílik az ajtó. Eljön ez az idő, de van olyan is, hogy a színész már nem inspirálódik a szerepében, mert elfogyasztotta magát benne. A Für Elise-t se tudod élvezni, ha hatezerszer kellett már eljátszanod.
Vagy a biológia megoldja. A Három Nővér 20 éves Irináját nem játszhatod 20 évig, mert groteszkké válsz.

Filmforgatáson naponta 10-12 órát dolgozunk, 1-2 perces felvételért. Fragmentumokban születik minden, így szedjük szét a színdarabot is. A film a rendezőé. A vágás sok mindent megváltoztat. Nem szeretem magam visszanézni felvételről, mert elmúlik a pillanat egyedisége.”

A beszélgetést vezették: Simon Izabella és Várjon Dénes