Idén harmadik alkalommal rendezte meg a European Coaching & Mentoring Council (EMCC) magyar tagozata az EMCC Coach Akadémiát, a festői szépségű Petőfi Irodalmi Múzeumban, A coaching művészete – Művészet a coachingban címmel. Az idei év témáját a művészet ihlette, egész pontosan Pilinszky János azon verssora, miszerint: „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.”
Meglepőnek és izgalmasnak találom Pilinszky valóság fogalmát. A valóság és tények világa nekem mindig hidegen koppanó, kijózanító minőség volt a művészet varázslatához képest, amit egy fenséges zenemű, festmény vagy műtárgy kapcsán meg tudok élni. Ezért is vonzott a konferencia témája, mert érdekelt, hol találkozhat a számomra két fontos terület az életben, a coaching és a művészet. Hollósi Domonkos elnöki nyitóbeszédében végül is feladta a konferencia alapkérdését: hogyan válhatunk szakmánk mesterévé, és hogyan emeljük művészetté a coachingot?
A 3 szekcióban zajló 14 előadás és workshop során azt járták körbe az előadók, hogy mitől válik művészetté egy coaching folyamat az ügyféllel, hogyan ötvözhetők a különféle művészeti ágak a coaching műfajával, és milyen művészeti eszközök emelhetőek be egy coaching ülésbe.
Nyitó előadásában Csigás Zoltán pszichológus, EIA Master Coach, sikeresen enyhítette azoknak a coach-oknak a feszültségét, akik hozzám hasonlóan a tökéletességre törekszenek. A Tökéletlenség a művészetben és coachingban című, gyönyörű műalkotások képeivel kísért előadásában azt járta körül, mi van akkor, ha megengedjük magunknak coach-ként, hogy ne legyünk tökéletesek.
Arra biztatott bennünket, hogy vizsgáljuk meg, mennyire elérhető a bennünk élő coach ideál, mint isten és istennő, vagy éppenséggel elérhetetlen. Fessünk olyan coach képet magunkról, ami elérhető. És ha elértünk valamit, akkor álljunk meg ünnepelni, „lubickoljunk” a sikereinkben.
Ha mindig csak azt látjuk magunkban, hogy mi az, ami „fejlesztendő”, akkor kialakul egy állandó elégedetlenséggel kísért negatív én-kép, és elsiklunk afelett, hogy integrálni tudjuk magunkban az önfejlesztés során szerzett ismereteket.
A klienssel való „tökéletes” kapcsolatépítéshez pedig arra biztatott, hogy kísérletezzünk a feszültséggel, engedjük azt, ami a coaching „izgalmas játékterében” kialakul a különbözőségeink miatt. Játszunk ezzel a feszültséggel, legyünk önmagunk. 
A coaching eredményorientáltsága kapcsán kiemelte, hogy az út fontosabb, mint a cél, engedjük el a hatalmas transzformáció kényszerét, és érjük be azzal, hogy az úton vagyunk a klienssel, átengedve magunkat a folyamatnak.
Művészetté pedig akkor fogjuk tudni emelni a coachingot, ha az előírt kompetenciákban megtaláljuk a saját egyensúlyunkat. A tökéleteshez mérni magunkat csak akkor inspiráló és motiváló, ha a tökéletes része a mi ideális énképünknek.
A gondolatébresztő nyitó előadáson kívül két workshopot emelnék még ki a napból, hiszen a többségére a szekciók párhuzamossága miatt nem tudtam eljutni.
Barnóczki Annamária, MCC coach, A kapcsolódás művészete című workshopjában 3 esettanulmányon keresztül mutatta be, mik azok a mélységek, amelyekkel kapcsolódni lehet a klienshez. Azt gondoljuk, a partnerség kialakítása magától értetődő, azonban ez bizonyul a legnehezebbnek mind az ICF, mind pedig az EMCC kompetencia területek közül.
A partnerség kialakítása azóta foglalkoztatja, hogy észrevette, a mesterével ellentétben nála nem sírják el magukat a kliensek. Arra jött rá végül, hogy ez azért lehet így, mert másképp alakítja ki velük a partnerséget, aminek fontos eleme a feszültség és tükörtartás, és nem csak olyan alap dolgokra terjed ki, mint az egyenrangúság, elfogadás, bizalom és biztonság. Ez utóbbiak ugyanis „csak” a teret teremtik meg, a komfortzónát, azonban a kliensnek tisztességes visszajelzésre is szüksége van – könnyek általában ekkor fakadnak.
Felmerül a kérdés, hogyan konfrontáljunk jól, hiszen elterjedt hiedelem, hogy a konfrontációt ne vigyük be a coaching terébe. Ehhez nagyon kell figyelni a kliensre, az apró részletekre, amiben átjön a lényeg. Például, hogy amit mond, az összhangban van-e a megjelenésével, testtartásával, vagy ellentmondanak egymásnak. Ha például a kliens arról panaszkodik, hogy a munkahelyén nem léptetik elő, „észre se veszik”, miközben ő maga szürke, térdig érő kötött ruhát visel, és visszafogottan, feltűnésmentesen beszél, akkor a művészet a coach részről az lesz, hogyan irányítsa rá erre a kliens figyelmét. Ehhez viszont el kell tudni találni a megfelelő távolságot az ügyféllel. Annamária szerint az ülés elején célszerű közelebb kerülni az ügyfélhez, hogy megteremtsük a bizalmat és kapcsolódni tudjunk, azonban az ülés során észre kell vegyük, mikor lépjünk hátrébb, hogy jobban lássuk őt. A könnyek nélküli felismerésekhez így fogjuk tudni elvezetni a klienst.
Végül, egy szívemhez nagyon közel álló workshopról számolnék még be. Gyerekkorom óta életem része a klasszikus zene, karrierem csúcsának tekintem, amikor a sors szeszélyes véletlene révén a Concerto Budapest szimfonikus nagyzenekar élén dolgozhattam ügyvezetőként 2011-ben. A klasszikus zene a mindennapjaim része volt és az is maradt, bár sosem gondoltam arra, hogy ezt bármilyen formában beépíthetném esetleg a coaching-ba is.
Nagy Judit coach workshopjára 20 perc késéssel érkeztem, így talán felemelőbb volt az élmény, mintha tudom, mire csöppenek be. Mert a mesés Erkélyes terembe, – ahonnan maga Mária Terézia integetett alattvalóinak 1751-es pesti látogatásakor,- Liszt Ferenc Les Preludes szimfonikus költeményének zenéjére toppantam be. Váratlan, földöntúli élmény volt a gyönyörű vörös brokáttal díszített történelmi terembe belépve annak a Lisztnek a zenéjét hallgatni, aki maga is adott itt koncerteket. A zenehallgatás végeztével le kellett írnunk a zene közben átélt élményeket, és megmozgatott erőforrásainkat, valamint végiggondolhattuk, hogyan tudjuk a zenét beemelni a coachingba ahhoz, hogy növeljük a kliens érzékelését és tudatosodását.
Hogy fokozza az élvezeteket, Judit „csokis coaching”-ban is részesített minket: kétféle Fabric nevű kézműves csokoládét kellett „ízekre szedni”, ismerkedve a csokikkal a színűk, felületük, illatuk, ízük alapján, majd lassú majszolgatás mellett emlékeket kellett behívnunk, életeseményeket, amelyekre a csokoládé asszociált.
A konferencia azt adta, amit ígért: coaching és művészet találkozását művészi környezetben. Saját magam is megtapasztalhattam ezen a napon, hogy miként érhető tetten a művészet hatása a coaching folyamatban: a klienst kiragadja a hétköznapi valóságból, megnyitva berozsdásodott érzékszerveit, és eljuttatva őt újabb felismerésekhez. Coachként pedig akkor tudom a mesterséget művészi fokra emelni, ha sikerül a kliens figyelmét a valóságra irányítani úgy, hogy tisztábban lássa önmagát. Pilinszky művészet idézetét Csíkszentmihályi Mihály pszichológus Kreativitás című könyvéből vett gondolataival egészíteném ki, ami tökéletesen kifejezi számomra, hogyan látom a coaching szerepét: „A művészet lényege éppen az, hogy a jelen valóságot meghaladva új valóságot hozzon létre”.
A cikket Fabric csokoládét ízlelgetve, és Les Préludes-öt hallgatva írtam. Hálás köszönet a konferencia élményért és lehetőségért az EMCC-nek!
2019.11.20
Copyright © Czifra Julianna – Minden jog fenntartva!