“A politikában a realizmus, a világban a gonosz jelenvalósága, egyes politikai vezetők toxikussága olyan felismerések, amelyeket már sokkal korábban nemcsak tudnom kellett volna, de beépítenem a világot alakító elképzelések sorába.” Dessewffy Tibor, szociológus, előszó

Dessewffy könyvére úgy bukkantam, hogy 2019 tavaszán magyar nyelvű szakirodalmat kerestem a pszichológia alapszakos szakdolgozatomhoz, amit toxikus vezetőkről írtam. Hosszas netes keresés után került elő egy bejegyzés, ami idézte a szociológus témában írt cikkeit. Itthon egyelőre nem találtam mást rajta kívül, aki e távolról sem egyszerű témában írt volna eddig, jóllehet az író inkább történelmi-politikai szempontból vizsgálja a toxikus vezetők térnyerését, mintsem az általam kutatott üzleti környezetben.

A könyv öt – különálló tanulmányként is helytálló – fejezetet ölel fel, azonban témám szempontjából az első három a releváns. Az első fejezet amolyan felvezetőként kontextusba helyezi korunk legnagyobb kihívásait, amit Dessewffy egy „sokdimenziós , bonyolult Nagy Átalakulásnak” nevez. Azzal érvel, hogy a most zajló társadalmi és technológiai transzformációk során sokkal több lehetőség van arra, hogy megjelenjen a „nyers erő”, a gonosz, mint például kiszámítható polgári környezetben, ugyanakkor felteszi azt a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy demokráciában Dzsingisz kánok jelennek meg a parlamentben.

A mérgező, romboló hatású vezetőkkel a menedzsment szakirodalom mindössze 15 éve kezdett el komolyabban (és tudományosan) foglalkozni, jóllehet a különféle társadalmi berendezkedésekben és történelmi korszakokban a „gonosz” vezető mindig is jelen volt, elég csak Hitlerre, Sztálinra vagy Mao-ra gondolnunk a 20. században. Az üzleti világban viszont évtizedekig a „jó vezető” volt a fókuszban, erre épült ki egy teljes komplex iparág, az üzleti iskoláktól kezdve a menedzsment könyvekig, amik a „hogyan legyünk jó vezetők” kérdésére keresték a választ. A George Bush hivatali ideje alatt begyűrűzött amerikai céges botrányok (Enron, Madoff, Abramov ügyek), illetve a 2008-as világgazdasági válság világítottak rá először arra, hogy az első számú vezetők toxikussága súlyos károkat okozhat.

Ki a gonosz?

A „gonosz” definíciója távolról sem olyan egyszerű. Kultúránkból fakadóan gondolkodásunkat két nagy filozófiai áramlat hatja át, az egyik a realizmus, ami szerint az ember tökéletlen, félelem, hatalomvágy és kapzsiság mozgatja (a „gonosz”), míg a másik az idealizmus, ami az ember együttműködésében, empátiájában hisz, a Hegyi beszédben, és az etikus magatartásban (a „jó”).

A realista felfogás szerint mindannyiunkban ott a „gonosz”, szituáció kérdése, mikor aktiválódik. Az emberi természet részének tekinti a hatalom akarását és a dominanciára törekvést, bár eltérhet annak mértéke, kiben mennyire erős és állandó ez a motiváció. Emberi természetünknek ez a része nemcsak a politikában van jelen, hanem ott van a felsőoktatástól az egészségügyig, az egyházaktól a zöldmozgalmakig, és a civil szférában is. Morgenthau amerikai politikatudós szerint „nem létezik olyan társadalmi cselekvés, amely ne tartalmazná legalább nyomait annak a vágynak, hogy az egyén saját akaratát érvényesítse másokéi felett”.

Kijózanító realizmus.

A hétköznapi gonosz

Abban is van valami hátborzongató, hogy társadalomtudósok és filozófusok szerint a „gonosz” hétköznapivá vált a 20. században. Dessewffy két megközelítést emel ki. Egyik Hannah Arendt, aki elborzadva tudósított a náci háborús bűnös, Eichmann tárgyalásáról Jeruzsálemben 1961-ben: „Eichmann olyan volt, mint sokan mások, és e sok ember nem perverz, nem is szadista, hanem borzasztóan és elborzasztóan normális volt”. Arendt szerint Eichmann-nak a személyes előrejutáson kívül más motivációja nem volt, amikor eleget tett a náci utasításoknak. Ez egyben azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben, intézményi keretek közt az átlagember is eljut olyan tettekig, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartott volna. Adorno szerint pedig a személyiség határozza meg kiből lesz gonosz, kiből nem: az autoriter, tekintélyelvű személyiségtípusú emberek válnak destruktívvá, azaz nem külső körülményekben keresendő a gonosz, hanem magában az egyénben.

Dessewffy szerint ugyanakkor többdimenziós magyarázatra van szükség ahhoz, hogy megértsük egyesek miért követnek el olyan tetteket, amelyeket mások gonosznak értelmeznek, ehhez nem elég a személyiségen belül keresni a választ. Izgalmas például Roy Baumeister szociálpszichológiai megközelítése, aki szerint a gonosznak négy gyökere van, egyik például a megsebzett ego. Kísérleteiben azt találta, hogy a bizonytalan önértékelésű, narcisztikus emberek voltak a legagresszívebbek, azok, akiknek fontos volt a magukról kialakított pozitív kép: amikor olyan emberrel találkoztak, aki ezt a hízelgő önképet megsértette, agresszíven léptek fel az illetővel szemben.

„Rossz” vezető az üzleti világban

A 2000-es évek elején új paradigma jelent meg a szociálpszichológiában és a vezetéselméletekben. Fókuszba került a kontextus vizsgálata, azaz a vezetők és vezetettek viszonya, amely a személyiségjegyeken túl a kontextust is vizsgálja: azt a hatalmi helyzetet, és társas teret, amiben a vezető működik. Erre legfőképp a fentebb már említett gazdasági visszaélések világítottak rá. Megnőtt az elmúlt 15 évben azoknak az elemzéseknek, kutatásoknak a száma, amelyek a „rossz” vezetők megjelenésével, és a rájuk jellemző hatalom gyakorlásával foglalkoznak. Az ártalmas vezetők meghatározása azonban távolról sem olyan egyszerű, mivel szubjektív elemeket is tartalmaz az, hogy mi minősül „toxikusnak”. Ahogy a történelmi vezetők tetteinek is sok olvasata lehetséges, úgy a cégvezetők tettei sem minősíthetőek egyértelműen rossznak, szituációfüggő, hogy mikor működnek diszfunkcionálisan. Az amerikai szociálpszichológus, Jean Lipman-Blumen, fejezi ki legjobban az ilyen vezetők kétarcúságát és ambivalens megítélését: „az egyik ember toxikus vezetője a másik ember hőse”.

Lipman-Blumen-t nemcsak a toxikus vezető személye izgatja, hanem ráirányítja a figyelmet arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk hajlamosak követni az ilyen üzleti és politikai vezetőket akkor is, ha rövidtávú érdekeink ezt nem szolgálják. Részben azért, mert ott van bennünk az a pszichológiai igény, hogy valaki vezessen, irányítson minket, és megmondja nekünk, mit kell tennünk. Egzisztenciális biztonságérzetünket is erősítik az ilyen vezetők, hiszen követésükkel anyagi és társadalmi előnyökre tehetünk szert. Mindkét igényt a mindenkori bizonytalan zűrzavaros világ és gazdasági helyzet hívja életre, amikor minden állandó mozgásban és változásban van, így a toxikus vezetők által ígért biztonság, rend, kiszámíthatóság sokak számára megnyugvást hozhat. Alkalmazottként, vagy követőként királycsinálóvá válunk, így erősebbnek, hatalmasabbnak, védettebbnek érezhetjük magunkat.

A toxikus vezetők Janus-arcúsága

A vezetők toxikus viselkedésjegyei nem lesznek egyből nyilvánvalóak és a nap 24 órájában sem toxikusak. Hitler is kedvesen szórakoztatta a Sasfészek pavilonjában a hölgyeket, Sztálin pedig szerette a filmeket és az építészetet – ahogy az amerikai üzletember, Bernard Madoff is híres volt jótékonykodásaiért, miközben 20 milliárdos veszteséget okozott ügyfeleinek, mert 40 éven át megtévesztette őket befektetési bankárként. Így felmerül annak kérdése, mi segíti vagy gyengíti az ilyen típusú vezetők megjelenésének esélyeit. Az összetettebb elméletek szerint három tényezőt kell figyelembe venni. Egyrészt ott van a képletben maga a destruktív vezető személye, aki lehet karizmatikus, narcisztikus, erős hatalomvággyal és negatív életeseményekkel a háttérben, másrészt kellenek fogékony követők, akik cinkosok, ambiciózusok, vagy konformisták, harmadrészt pedig van egy támogató környezet, amely az egzisztenciális bizonytalanság elkerülése végett az autoritást támogatja. Éppen ez utóbbi miatt, Lipman-Blumen szerint akkor szorítjuk leginkább vissza a toxikus vezetők érvényesülését, ha megtanuljuk hatékonyan kezelni szorongásainkat. Kierkegaard-ot idézve azt javasolja: „mindannyiunknak ki kell járni a szorongás iskoláját.”

A könyv nekem igazi gondolatébresztő volt, és tovább mélyítette érdeklődésemet a toxikus vezetőkkel kapcsolatban, akikkel eddig megélt ambivalens tapasztalataimat talán József Attila fejezi ki a legszebben: „Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek.”

2019.08.20

Copyright © Czifra Julianna – Minden jog fenntartva!